Rinka Duijndam nagyinterjú az EHF-nél

Az Európai Kézilabda Szövetség interjúsorozatában ezúttal csapatunk kapusa, Rinka Duijndam került sorra. A roppant őszinte anyagban Rinka hihetetlen őszinteségel vall karrierje eddigi állomásairól, sőt kiégéséről, ami miatt majdnem felhagyott végleg a kézilabdával. 

2019-ben Hollandiával emelte fel a világbajnoki trófeát; a következő világbajnokságon, két évvel később, kiégés miatt szünetet tartott. Rinka Duijndam számára a kézilabda korai években a szórakozásról szólt. A professzionális sport világában való eligazodás új fókuszokat hozott, és ahogy megpróbálta megtalálni a helyét, Duijndam végül elvesztette a játék örömét és végül önmagát. Most újra megtalálta mindkettőt, egy igazi kaland után.

 

Most őszintén én vagyok az egyik legboldogabb ember a világon. Néhány évvel ezelőtt ezt nem tudtam volna elmondani magamról. Vannak, akik tudják, hogy szabadságot vettem ki a kiégés miatt. Ez része a történetemnek, de ez csak egy időszak volt az életemben. Egy közelmúltbeli időszak, tehát még mindig élénken él bennem. Fontos időszak számomra, mert ez nagyon jól helyre hozott önmagammal, az életemmel és a kézilabdázással való viszonyomban.

 

Én is olyan lány vagyok, aki 15 évesen elköltözött otthonról kézilabdázni, aki nagy kalandot él át a világ egyik legjobb klubjában, aki szereti a kis kutyáját, Baileyt, és aki azért kezdett el kapusként játszani, mert gyerekfejjel ez tűnt jó döntésnek. Tehát itt van az egész történetem – egészen mostanáig.

 

Nagyon fiatalon, ötévesen kezdtem el kézilabdázni, mert a barátaim is játszottak. Elég későn jött a felismerés, hogy komolyan akarok foglalkozni a kézilabdával.

 

Hollandiában a gyerekkézilabda során mindenki lesz egyszer kapus is. Senki sem akar a kapuba állni, mert sokkal szórakoztatóbb gólt lőni. Amikor a csapatomnak „fontos” meccsei voltak a bajnokságban – már amilyen „fontosak” lehetnek nyolcévesen –, az edzőm mindig azt kérdezte, akarok-e a kapuban lenni legalább egy félidőben. Csak arra emlékszem, hogy mindig annyira bosszankodtam, hogy félidőben pólót váltottam, hogy egy ponton azt mondtam, hagyjatok a kapuban. Meg fogom csinálni.

 

Néhány év kézilabdázás után már azon töprengtem, hogy ez az egyetlen sport, amit szeretnék űzni. Nagyon "lányos lány" voltam. Imádtam a csillogó, villogó ruhákat, és a kézilabdában nem az az öltözet volt, amit szerettem volna felvenni! Egy ideig táncoltam, és szerettem volna műkorcsolyázni, mert imádtam a csillogó ruháikat. De a végén azért szerettem meg annyira a kézilabdát, mert azt csapatban játszottuk, és a barátaimmal is lehettem, ahelyett, hogy egyedül csinálnék valamit, ahol csak szép ruhákat viselhetek.

 

Fiatalabb koromban sosem néztem igazán a válogatott meccseit. Akkoriban még nem volt olyan a holland válogatott, mint most. Csak élveztem a játékot a barátaimmal. Kilenc-tíz évesen megtudtam, hogy be lehet kerülni egy regionális válogatóra. Nagyon-nagyon versenyző típus vagyok, ezért úgy éreztem, nagyon klassz lenne, ha sikerülne.

 

Miután bejutottam a területi válogatón, rájöttem, hogy bekerülhetek az ifjúsági válogatottba, így ez volt a következő lépés, amit szerettem volna elérni. Tényleg lépésről lépésre haladtam. Nem is gondoltak arra, hogy ha bekerülök az ifjúsági válogatottba, egy nap akár a nagyválogatottban játszhatok.

 

Egy ponton felmerült a kézilabda akadémia lehetősége. Tudtam, ha ezt meglépem, akkor tényleg a kézilabdát tartanám a legfontosabbnak az életemben. Ez tökéletesen hangzott számomra – ezt szeretem a legjobban, és nagyon jól érzem magam ebben, szóval ez nem IS volt kérdés.

 

15 éves koromban kezdtem az akadémián. Négy év után 18 éves voltam, így elkezdtem gondolkodni, hogy ilyen fiatalon szeretnék-E más országba költözni? Ez elég nagy lépés volt. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy ezt a lépést meg kell tennem, ha be akarok jutni a válogatottba.

 

Kézilabdás életem kezdetén nagyon sok energiát kaptam a sporttól. Nagyon szerettem játszani, így nem gondolkodtam rajta túl sokat, de most, ha visszatekintek, a lépésem Németország felé… Nem mondanám, hogy rossz lépés volt, de nagyon megváltoztatta a kézilabdával kapcsolatos látásmódomat.

 

Hirtelen pénzt keresel a sporttal. Külföldön vagy, távol a családodtól, a barátaidtól és mindentől, mert kézilabdázni akartál. Az összkép már nem volt annyira szórakoztató, de inkább ezt választom. Meg kell tennem. Minden, ami körülötte van, csak egy része ennek a csomagnak.

 

A profi játékossá válás során a nehéz dolog az volt, ahogy egyesek cselekednek a sportvilágban. Sokáig az volt az érzésem, hogy ha valamit el akarsz érni a sportban, akkor nagyon-nagyon keményen kell küzdened. Fogadj el néhány nehéz dolgot, és megerősödve fogsz kijönni belőle.

 

Úgy kezdtem el edzésre járni, hogy fájt a hasam, és éreztem, hogy tényleg nem akarok elmenni, de mindez a nagy cél érdekében történt, és nem láttam más utat, így folytattam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az én személyiségem nem erre a kézilabda világra lett volna kitalálva. Mint egy összecsapás aközött, aki voltam, és aközött, amit úgy gondoltam, hogy tennem kell vagy lettem.

 

Öt éve játszottam Németországban, amikor kiégtem. A kiégésem nagy része az volt, hogy tényleg elfelejtettem, ki vagyok és mik az értékeim. Észrevettem, hogy elvesztettem az örömömet a kézilabdában, és a helyzet annyira elromlott, hogy elvesztettem az örömöt az életben. Amikor abbahagytam a játékot, nem láttam, meddig is jutottam. Most már tudom, hogy szükségem volt erre a kiégésre, mert annyira átmosódott az agyam ebben az érzésben, hogy így kell viselkedni, ha sportoló akarsz lenni, hogy ilyennek kell lenned, hogy végül már nem ismertem fel magam.

 

Mostanra sokat tanultam magamról és a saját karakteremről, és sokkal jobban tudom újra élvezni a dolgokat. Továbbá, ha az emberek úgy viselkednek velem, hogy nem értem az okokat, akkor már nem gondolok bele többet, mert tudom, milyen vagyok, ki vagyok és mi a fontos számomra. Mások véleménye már nem számít annyit nekem, mint korábban. Olyan a munkánk, amiről az emberek sok véleményt mondhatnak. De a nap végén csak vissza szeretnék tekinteni a meccsekre, az edzésekre és a karrieremre, és büszke szeretnék lenni arra, hogy mindent beleadtam. Talán nem volt elég, de mindent beleadtam, és nem is tehettem volna többet.

 

Mielőtt külföldre költöztem, a kézilabda nagyon szórakoztató volt. Minden, amit addig elértem – olyan apróságok, mint például, hogy holland bajnok lettem az ifjúsági csapatommal – egy kis bulinak, extra bónusznak tűnt. Amikor külföldre költöztem, minden érdeklődés irányomban csak kézilabdáról szólt, például amikor hazamentem, és az emberek megkérdezték, hogy mennek a dolgaim, vagy amikor kérdezgettek felőlem a családomtól. Olyan volt, mint ez egy identitásválság. Annyira elkezded hinni, hogy ez a legnagyobb részed. Kézilabdázó vagy, és ha ami történik, az nem elég jó, akkor te, mint ember nem vagy elég jó. Ez pedig egy nagyon rossz gondolkodásmód.

Hajlamos vagyok nagyon túlgondolni dolgokat. Az agyam végig pörög, szóval túl sokat kezdtem gondolkodni ezeken a dolgokon… például ha rossz meccsem volt, akkor azon agyaltam, hogy valószínűleg most mindenki utál, mert olyan rosszat csináltam. Ha elkezded ezt újra és újra elmondani magadnak, nagyon könnyű elveszni ebben. A kézilabda pályán elért eredményeid mondják meg végül, hogy jó ember vagy-e vagy sem.

 

Amikor ezt most leírom, szinte nevetek, mekkora baromság ez. Ez nem így működik, de olyan könnyű elhinni. Annyi energiát fektetsz ebbe, így könnyű elhinni, hogy ez az igazság – hogy ha jó meccseket játszol, mindenki szeret téged, és ez csodálatos, ha rossz meccseket játszol, vagy rossz 10 percet játszol, és az edző lecserél, mindenki utál. A teljesítményed összekapcsolódik az identitásoddal.

 

A kiégésemet megelőző nyáron a tokiói olimpia volt, az előző évben pedig nagyon nehéz szezonom volt. Sokat hajszoltam magam, és amikor véget ért a szezon, arra gondoltam, hogy még tovább kell hajtanom magam, mert nagyon-nagyon ki akarok jutni az olimpiára. Ezt mondtam apámnak, amikor kicsi voltam: szeretnék kijutni az olimpiára. Nekem mindegy, melyik sportban sikerül. De nagyon szeretnék kijutni az olimpiára.

 

Olyan közel voltam ehhez a célhoz, és ugyanakkor kezdtem rájönni, hogy valójában olyan halott vagyok, de ezt meg kell nyomnom, mert ezt meg kell tapasztalnom. Ez volt a Covid időszak is, így a kézilabdán kívül más szórakozási lehetőséget sem volt egyszerű találni. Általában véve nehéz időszak volt. De bekerültem a csapatba. Kijutottam az olimpiára.

 

Kikaptunk a negyeddöntőben, majd 24 órával később már otthon is voltunk, és az új csapatomnál, a Thüringer HC-nál kellett kezdenem. Ekkor már annyira belemerültem abba, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem, és egyáltalán nem láttam, mire van szükségem. A nyári alapozás nagy részét már így is lekéstem, ezért gyorsan csatlakoznom kellett a többiekhez.

 

Thüringerben nagyon vigyáztak rám, de nehéz volt ott. Nem akartam azonnal a problémáimmal kezdeni, és tényleg az volt az érzésem, hogy én magam vagyok a probléma. Az első néhány hónapban arra törekedtem, hogy újra jól érezzem magam. De legbelül már éreztem, hogy nem akarok többet játszani – ez túl sok volt számomra, és már nem tudok élvezni semmit.

 

A világbajnokság elött a felkészülés során erős pánikrohamom volt. Úgy éreztem, egy kicsit eltitkoltam, hogy mit érzek. Nem akartam, hogy az alapján ítéljenek meg, hogy lelki gondjaim vannak, mert játszani akartam. Amikor a válogatottal vagy egy tornán, az valami különleges, de úgy éreztem, nem tudom megadni azt, amire szüksége van a csapatnak. Beszéltem a csapatmenedzserrel és Monique Tjisterman edzőnkkel. Monique megkérdezte tőlem: „Akarsz itt lenni?” és ránéztem és azt mondtam: „Nem. Nagyon szeretnék hazamenni."

 

Ekkor már csak azt éreztem, hogy szükségem van a nyáron kihagyott vakációs hétre; hogy csak kicsit pihennem kellett a testemet és a lelkemet. Mindenki találgatta, miért hagytam el a csapatot, miután megjelent a hír a holland médiában. Ez csak rontott a helyzetemen. Nagyon féltem elhagyni a házat, mert el kellett magyaráznom az embereknek, miért vagyok otthon, de valójában nem tudtam a választ.

Be kellett vallanom magamnak, hogy minden üres volt. Már nem voltak érzéseim. Az egyetlen dolog, amit éreztem, az a szomorúság és a félelem volt. Annyira féltem mindentől.

 

Felhívtam az edzőmet, Herbert Müllert, aki olyan jól kezelte a dolgot, és azt mondta, maradjak otthon és vigyázzak magamra. De azok a napok ahelyett, hogy több energiát adtak volna nekem, mint gondoltam volna, csak még jobban levertek. Olyan volt, mintha végre teret adtam az elmémnek és a testemnek, hogy elmondjam, ez nem működik. Egy ponton túl már nem tudsz tovább erőlködni. Nincs már mit nyomni, nem maradt energia, és nagy megkönnyebbülés volt ezt végre elfogadni. Elképesztő, hogy a tested hogyan tudja megmondani, hogy nem vagy jól – ha nem foglalkozol azzal, ami az elmédben van, a tested megtalálja a módját, hogy elmondja neked.

 

Megpróbáltam visszamenni Németországba, és újra csatlakozni a klubcsapathoz. Emlékszem, hogy edzésen voltam, és egyszerűen csak lazítottam. Másnap felébredtem, és annyira féltem elhagyni a lakásomat. El sem tudnám mondani, miért. Csak ültem a lakásomban és sírtam, és úgy éreztem, ha kinyitom az ajtót, az a világ legfélelmetesebb dolga. Szóval a szüleim jöttek értem, és újra hazamentem.

 

Otthon, karácsony előtt annak idején elkezdtem beszélgetni egy terapeutával. Januárban azt mondta nekem: „Nem fogom engedni, hogy játssz ebben a szezonban, mert amíg nem igazán fogadod el azt a tényt, hogy ez most túl sok neked, és azt mondod: „Mi van a jövő héten vagy a következő héten?” soha nem fogod elkezdeni ezt a gyógyulási folyamatot, mert még mindig valami olyasmire kényszeríted magad, amiről úgy érzed, hogy nem tudsz elérni.”

 

Ekkor nagyon mérges voltam. Hogyan dönthetsz úgy, hogy hat hónapig nem játszhatok? Ha elszakad a keresztszalagod, annak van egy meghatározott gyógyulási ideje. Ennél a betegségnél nincs. De elfogadtam, és arra gondoltam, hogy ha megteszem, talán visszatérhetek áprilisban, vagy ilyesmi. Most, visszatekintve, nagyon hálás vagyok a terapeutának, hogy ezt a megközelítést alkalmazta, mert igazán láttam a fejlődésemet utána, először mélyen lefelé, majd felfelé haladva. Gyereklépéseket tettem, hogy visszatérjek a normális élethez – még csak nem is ahhoz, hogy sportoló legyek, hanem hogy újra életem legyen, és újra jól érezzem magam az emberek között, olyan helyeken is, ahol kérdéseket tesznek fel nekem.

 

Ugyanakkor rengeteget tanultam arról, hogy miért jutott el idáig. Miért nem tudtam korábban azt mondani, hogy „Ez túl sok”? Rájöttem, hogy teljesen elvesztettem a vonzalmat a kézilabdához. Egyszer nagyon szerettem játszani. Ez volt számomra a legjobb dolog a világon. Szóval, nem akartam így feladni. Ez igazságtalan lenne azzal a kis énemmel szemben, aki annyira szerette a kézilabdát.

 

A menedzserem és én elkezdtünk keresgélni, próbáltunk könnyebb környezetet találni. Úgy döntöttem, hogy a norvégiai Sola HK-ba költözöm. Titokban arra gondoltam, hogy ez lesz az utolsó szezonom, és szerettem volna élvezni.

 

Néhány hét után újra annyira beleszerettem a kézilabdába, hogy újra felbukkant bennem a versengő ember. Nagyon hálás vagyok ezért az időért, mert valóban segített megérteni, hogy a kézilabda milyen szórakoztató lehet még akkor is, ha az ember magas szinten játszik. A kézilabda nem csak arról szól, hogy erőt adj magadnak, és a legjobbak legyél – hanem arról is, hogy élvezzük egymást, szórakozzunk és átéljük ezeket az egyedi élményeket.

Az első hónapok kihívásokkal telik voltak. Féltem Norvégiába menni, de azt is gondoltam, hogy újra egészséges vagyok. Az első hónapokban rájöttem, hogy persze megint nem vagyok egészséges. Egészséges voltam egy olyan ember számára, aki otthon ül, és csak olyan dolgokat csinál, amiről úgy érzi, hogy képes. Visszatértem egy olyan környezetbe, ahol az emberek elvárnak tőled valamit. Ez volt a jó része a norvégiai indulásnak. Volt egy nagyon-nagyon kedves edzőm: Steffen Stegavik. Annyira könnyű volt vele beszélni, hogy bármelyik pillanatban nehéz dolgom volt, odamentem hozzá, és azt mondhattam, hogy nem érzem jól magam, vagy rosszul vagyok. Nem ismertem senkit csapatban, így tényleg az volt az érzésem, hogy önmagam lehetek, és ők úgy ismernek meg, mint amilyen valójában vagyok.

 

Solában azt csinálhattam, ami jól esett, és ez tökéletesen illeszkedett ahhoz, amit elvártak tőlem. Ez nagyon fontos lecke volt: Megtanulni, hogy a megfelelő dolgok akkor történnek, ha önmagad vagy, és azt teszed, ami a legjobb neked. Tudtam, hogy ha haza akarok menni, vagy  felmondanék,  azt egyenesen elmondhatom nekik. Természetesen én is csalódott lettem volna, ha ez megtörténik, de tudták, hogy milyen helyzetben voltam. Nagyon hálás vagyok azért, hogy sikerült talpra állítaniuk – talán anélkül is, hogy tudták volna.

 

Január vége előtt el kellett döntenem, hogy a Solában akarok-e maradni vagy sem. Elmondtam Steffennek, hogy nagyon szeretek ott játszani, de azt is éreztem, hogy visszatérnek az álmaim. A lehető legmagasabbra akartam menni.

 

Beszéltem néhány klubbal, és találtam egyet Franciaországban. A papírok aláírására készültem, amikor Győrből telefonáltak. Az első pillanatban azt hittem, valaki szórakozik velem. Mit bizonyítottam az elmúlt két évben? Nem mutattam meg magam ezen a szinten. Elkezdtünk beszélgetni és éreztem a lehetőséget – talán mindennek úgy kell történnie, ahogyan történt, hogy ez eljöjjön.

 

Ami meggyőzött, hogy ez a megfelelő lehetőség számomra, még úgy is, hogy tudtam hogy egy ilyen nagy klubban nyomás vár rám, amit korábban nehezen tudtam kezelni, az az Ulrik Kirkely trénerrel folytatott beszélgetés volt. Gyakran, amikor egy klubbal beszélsz, úgy érzik, csak te vagy az, aki érdekli őket. Ulrik nagyon korrekt és egyenes volt velem, elmondta a pontos helyzetet, és megkérdezte, hogy látnám-e magam ebben a szerepben. Nagyon értékeltem az őszinteségét.

 

Olyan mélyen belül éreztem, hogy meg tudom csinálni. Nem másnak akartam bizonyítani, hanem magamnak, mert tudtam, hogy ez bennem van.

 

Olyan ember vagyok, aki azt akarja megbánni, amit megtettem, nem pedig azt, amit nem tettem meg. Elhatároztam, hogy megpróbálok mindent beleadni, hogy a legjobbat nyújtsam ebben a csúcskategóriás klubban. Egy pillanatig sem bántam meg a döntésem, de azt is be kell vallanom, hogy ha a kiégésem előtti ember itt állna a mostani cipőben, akkor lehet, hogy nem bírtam volna. A legjobbakkal játszol, és a szint olyan magas, de én annyira élvezem, és olyan különleges itt lenni, és ilyen környezetben élni.

 

Sokat várnak el tőlünk, de az egyetlen nyomás, amit érzek, hogy mindent beleadjak. Tudom, hogy megvan az a szint, hogy ha mindent beleadok, meg tudom csinálni. Keményen meg kell dolgozni érte, de ez van.

 

Ismerned kell önmagad ahhoz, hogy tudd, mikor lépted túl a határt – és tudd, hogy néha még ez sem elég jó. Csalódott voltam, hogy az ETO nem akarta meghosszabbítani a szerződésemet, de tudtam, hogy mindent beleadtam. Ez semmit nem von le abból, amit a klub iránt érzek, és nem mond rólam semmit. Rengeteg mindent tanultam. Még mindig tanulok, és ez nagy élmény. És tessék, ha 50 éves leszek, elmondhatom a gyerekeimnek, hogy Győrben játszottam! Hány ember mondhat ilyet?

 

Amikor megérkeztem Győrbe, reálisan felmértem a helyzetemet, és voltak apró kétségeim, hogy valóban meg tudom-e csinálni, de itt nagyon jók abban, hogy az új lányokat miként építsék be a csapatba. A második naptól kezdve, amikor beléptem az arénába, attól kezdve, hogy mindenkivel találkoztam, három másodpercen belül elmúlt a félelmem.

 

Ezután a Rapid Bukaresthez fogok igazolni, és nagyon izgatott vagyok. Most egy kalandnak tekintem a kézilabda-pályafutásomat, és nagyon szeretem ezt az érzést, hogy kilépek a komfortzónámból. Nagyon izgatott vagyok, hogy megismerhetek egy új kultúrát, egy nagyvárosban élhetek, új lányokkal lehetek egy csapatba. A Rapid szurkolóinak hangulata szintén ritka élmény. Sok tényező adta azt az érzést, hogy ezt akarom csinálni.

 

Most már tényleg csak a belső megérzések alapján döntök. Ha valaki tud 10 indokot mondani, hogy miért akar leigazolni, és ez miért jó nekem, de ennek ellenére a belsőm nemet mond, akkor az nem. Ha a megérzésem csak annyit mondott, hogy igen, ez kell, akkor igen.

 

Nem akarom, hogy úgy gondoljanak rám, mint a lányra, aki kiégett. Ne ez határozzon meg engem. A lelki egészség nagyon fontos számomra, de ezzel mindenkinek meg kell találnia a saját egyensúlyát. Még sportolóként sem létezik csupán egy út. Nem számít, milyen karaktered van. Nem kell annak a kemény embernek lenned, akit gyakran leírnak, amikor olyan emberekről beszélsz, akik sokat érnek el. Lehetsz érzelmes ember, aki mindent túlgondol, vagy bármit, ami megfelel neked. A legfontosabb dolog az, hogy megtaláld az erősségeidet és a gyengeségeidet, és megtanuld, hogyan használhatod azokat a saját javára anélkül, hogy átlépnéd a határaidat.