„A mai Szurkolói Egyesület magját ősrégi kézilabda szurkolók alkotják, akik még a csúcson lévő férficsapattal is járták az országot” – kezdte a beszámolót Gellért Tamás, az Egyesület elnöke. „Aztán a férfi csapat sajnos eltűnt az élvonalból, de a női csapat a 2000-es évek elején a hazai, majd a nemzetközi élvonalba küldötte fel magát, így a szurkolói közösség velük folytatta a túrázást. Ma is emlékszem, hogy az első idegenbeli túrát 2002 tavaszán Székesfehérvárra szerveztük, majd Pünkösdkor már Dániába mentünk az EHF Kupa döntőre. Negyvenen gyűltünk akkor össze, és csak néhányan ismertük egymást a hazai meccsekről. Akkor éveken át non-stop túrákat tettünk, mert a szabályozás még lehetővé tette, hogy két sofőrrel pihenő nélkül megtegye a busz az utat oda-vissza. Ma ez már lehetetlen, mert 21 óra utazás után 9 órára állnia kell a busznak. Meg se mozdulhat. És ez meglehetősen megnehezíti az utazás szervezését. Emiatt ma már 6-7 órával a mérkőzés előtt megérkezünk a meccs helyszínére, pár órát a városban töltünk, aztán a meccs után indulunk haza.”

„Pontosan meg sem tudjuk mondani, hány idegenbeli meccsen voltunk azóta, de abban biztos vagyok, hogy egyetlen olyan meccs sem volt 2002 óta, amelyen ne lett volna ott ETO-szurkoló.” – mondta el Gulyás Gábor, aki jelenleg az utazások főszervezője. „A legmesszebbre Oroszországba jutottunk, a csehovi túra nagyon emlékezetes volt: tizennégyen utaztunk vonattal 38 órát, és a határ után a helyi nagymamákat kerülgettük a vagonokban, akik füstölt halat és géppuskákat árultak az utasoknak. Moszkvában akkor jártunk először, az nagy élmény volt. Ma már szinte csak buszozunk, hol északra, hol délre, a társaság pedig baráti társasággá alakult. Egy-egy ilyen buszos túra olyan, mint egy kisebbfajta lakodalom. Minden tagunk tudja, hogy vannak kötelező belépők, úgymint a sütemény és a pálinka. Egyszer megszámoltam, 27-féle házi sütemény volt a buszon, no meg legalább ennyi féle pálinka. Persze minden üveg és doboz jár körbe, úgyhogy a hangulat már a megyehatárnál garantált. De volt olyan szurkolótársunk, aki komplett vacsoráról is gondoskodott a buszon: minden egyes utasnak külön ételdobozban hozta a fél sült kacsát krumplival és párolt káposztával. De ettünk már így kocsonyát is, ezeket sosem felejtjük el. Érdekes, hogy annak idején szinte csak férfiak utazgattunk, de mára a társaság fele nő. Valahogy ez az utóbbi években alakult így, ha jobban belegondolok, szoros összefüggést látok Ambros érkezésével…” – tette hozzá Gulyás Gábor.

„Ambrossal egyébként nagyon jó a kapcsolatunk, még 2012-ben, az ideérkezése után eljött egy elnökségi ülésünkre, de a jó viszony igazán az első bajnoki győzelemkor pecsételődött meg.” – folytatja a sztorikat Gellért Tamás. „Ambrost már ideérkezése óta fűztük, hogy egyszer jöjjön velünk a szurkolói buszon idegenbeli meccsre. Megígérte, hogy ha megnyerjük a bajnokságot, akkor a Népligetből velünk jön haza. Szerintem nem tudta, mire vállalkozik. Viszont az ígéretét betartotta, így amikor 2013-ban a győztes bajnoki döntő után elindultunk haza a Fraditól, Ambros megkapta a jobb első ülést. Aztán a pálinkás üvegeket is a kezébe. Emlékszem, az M1 Sasfészek pihenőig (23-as kilométer) hat felest fogyasztott el, szendviccsel kísérve. És akkor szembesült vele, hogy a másik szurkolói buszon is várják. Arról nincsenek hivatalos információink, hogy ott mi történt, de ismerve a társaságot, az a bajnoki cím rendesen meg lett ünnepelve.”

„Sokan kérdezik, hogy mi hajt bennünket, hogy a világ végére is kövessük a csapatot, hát erre nehéz válaszolni, de nekünk ez az életünk.” – árulta el Gulyás Gabi. „Azok az emlékek örökre berögződnek, amikor Lipcsében ötven magyar szurkoló tolja a buszt a vasútállomásnál, vagy megfűzi a sofőrt, hogy hatodjára is kerülje meg a körforgalmat. Rengeteg helyre eljutunk így Európában, sokszor még saját idegenvezetőnk is van, úgy nézzük meg a várost. A legjobb útjaink általában Ljubljanában vannak, az az ország, a klub végtelenül vendégszerető. Oda is megyünk a legnagyobb létszámban, volt, hogy majdnem négyszázan utaztunk ki. De most ősszel Dániában olyan élményünk volt, amelyet mindenképpen el kell mondanunk: szokás szerint hajnalban érkeztünk a busz kötelező pihenője miatt, és ott dekkoltunk az aréna előtt. A dánok reggel kinyitották nekünk a kapukat és beengedtek, használhattuk a mosdót, beülhettünk a nézőtérre is. Aztán hamarosan megérkezett a Midtjylland edzője, aki odajött hozzánk, bemutatkozott, és jó háziasszonyként végigvezetett bennünket az arénán. Még a VIP szobát, sőt a saját irodáját, az ereklyéit is megmutatta. Ilyet még sosem tapasztaltunk, pedig jártunk már pár helyen.” – tette hozzá Gabi. „Idén pedig az ETO klubvezetéssel is sikerült együtt töltenünk egy estét: elnök úr Norvégiában, a BL-selejtező hétvégéjén az egész szurkolói csapatot meghívta sörözni, erre ezért korábban sosem volt példa.”

Tamás a negatív tapasztalatokról is mesélt: „A legbarátságtalanabb ország Montenegró. Nagyon érdekes, hogy 8-10 évvel ezelőtt Podgorica az egyik kedvenc úticélunk volt, szép volt a város, jó helyeket találtunk, jó árakon ettünk-ittunk. Aztán 2006 után egyik évről a másikra minden megváltozott. Rendőrök várnak bennünket a határnál, nem engednek le a buszról, és egy útszéli pihenőnél töltünk órákat. A kezdő sípszó előtt 5 perccel érkezhetünk meg az arénához, persze nem mindenki ér be a motozás, ellenőrzés után a meccs kezdetére. De most Szkopje is nagy csalódás volt, nem vihettük be a dobokat, túl nagy zajt csaptunk volna. A női szurkolóinkat férfi biztonsági őrök motozták, elvették az aprópénzünket, sose kaptuk vissza. De igazából egyedül itt a Balkánon vannak negatív tapasztalatok, bárhol máshol nagyon jól érezzük magunkat, még északon a kompon is, ahol viharban tengeribetegek leszünk. De hát ez az élmények része.”

Gabi már a BL-középdöntős utakat szervezi: „Nagyon várjuk az időpontokat, már elkezdtem előkeresni a svéd, román és montenegrói címeket, kontaktokat. Ahogy meglesznek a végleges meccsidőpontok, kezdődik az utazás konkrét szervezése. És akkor bevesszük újra Podgorica, Bukarest és Göteborg várát is.”