Mi motivált Téged legfőképpen, hogy Franciaországba költözzél annak idején?
2008 nyarán financiális problémák kezdődtek a Dunaferrnél, amelyet az olimpia előtt jeleztek nekünk. Foglalkozni már csak az olimpia után tudtam ezzel, amikor az itthoni csapatépítés lezárult, ekkor érkezett a párizsi ajánlat. Rendkívül korrekt szerződést ajánlottak, biztonságos körülményeket, amely fontos volt számomra, hiszen már két és fél éves volt a kislányunk, és az egész család költözött. Természetesen vonzott a város is, egy új országot, nyelvet ismerhettem meg, így belevágtunk.
Miután jó pár év itthoni és kinti tapasztalatod is van, biztosan meg tudod mondani, hogy miben más a francia kézilabda, mint az itthoni?
Talán az, hogy mi magyarok nehezebben lépünk túl a nehézségeken, kudarcokon. Kint például volt egy szokásunk, mely szerint minden mérkőzés után az első edzésen mindenki elmondhatta a véleményét a mögöttünk lévő meccsről. Mindent kibeszéltünk, a sikert és a vereséget is, így könnyen túlléptünk a problémákon. A másik amit felfedeztem, hogy kint talán kevesebb a technikai, az egyéni képzés, de több a kisebb körű csapatjáték. Ahol legalábbis én játszottam, ott technikailag kevésbé képzettek a játékosok, mint a magyarok.
És az utánpótlásban mi a különbség?
Az Issy egy fiatal klub, ott az utánpótlásképzés még gyerekcipőben jár. A gyerekek nagy része hobbinak tekinti a kézilabdát, kevés kislány választja hivatásának ezt a sportot. Azt látom, hogy itthon sokkal elhivatottabbak, elkötelezettebbek a gyerekek, tudatosabban készülnek kézilabdásnak.
És miben más az élet Franciaországban, mint itthon?
A legfőbb különbség, hogy kint toleránsabbak, nyugodtabbak az emberek, és nemcsak a biztosabb életkörülmények miatt. Legalábbis arra a külvárosi részre ez volt jellemző, ahol mi laktunk. Ott jobban elfogadják az emberek egymást, barátságosabbak a szolgáltatóiparban, hatalmas az empátia. Szerintem ebben nekünk, magyaroknak még van mit tanulnunk.
Szeretted-e Párizst?
Persze hogy szerettem! Mi nagyon jó környéken laktunk, 200 méterre a Párizs táblától, tehát külvárosban. Nyugodt, biztonságos környék volt, de azért a párizsi dugókba mi is belekeveredtünk néha…
Milyen korú gyerekekkel foglalkoztál kint?
Szivacskézilabdát tartottam ovisoknak, ez legfőképpen labdás játék, mozgáskoordináció volt. Továbbá egy 13-14 éves lánycsapatot vittem, akikkel a területi bajnokságban indultunk.
Szerinted melyek a leghasznosabb tanulságok, tapasztalatok az utánpótlás edzősködésben, amelyeket magaddal hozol, amiről úgy érzed, hogy jól kiegészíti az itthoni stílust, módszereket?
Azt gondolom, hogy türelemben, elfogadásban sokat tanultam, talán az új kultúra megismerése miatt is. Aztán úgy látom, hogy abban fogok tudni segíteni a gyerekeknek, hogy jól meg tudják fogalmazni a magukkal szembeni elvárásokat. Mi, magyarok végtelenül maximalisták vagyunk, sokszor görcsösen ragaszkodunk az elvárásainkhoz. Ha ezt helyre tesszük magunkban, akkor mentálisan sokkal erősebbek tudnánk lenni. Ahogy nézem, az itthoni 16 éves lányok már majdnem kész játékosok, csak csiszolgatni kell őket, mint az apró gyémántokat.
Bizonyára egyeztettél már Ambrossal és Róth Kálmánnal az ETO jelenlegi utánpótlás rendszeréről, módszertanáról, mennyire tudod ezt magadénak érezni?
Egyelőre eligazodni próbálok, az ETO-ban rengeteg kislány kézilabdázik, igyekszem átlátni a helyzetet. A komplett utánpótlás szisztémával még most ismerkedek, de bízom abban, hogy a nyitottságom hozzásegít, hogy a rendszert, a módszertant magamévá tegyem.
Milyen korú gyerekekkel fogsz az ETO-ban foglalkozni?
Az ifi és junior csapatot fogjuk együtt edzeni Danyi Gáborral.
Mik a szakmai céljaid rövid és hosszú távon?
Mindenek előtt szeretném kihangsúlyozni, hogy borzasztóan örülök, hogy itt dolgozhatok! Tisztában vagyok azzal, hogy bár néhány év tapasztatot szereztem, de szükségem van még további edzői képzésekre, hogy a legtöbbet tudjam a gyerekekből kihozni. Hosszú távon is szeretnék az utánpótlásban maradni, a lehető legtöbb sikert elérni, hogy minél jobb, fizikailag és mentálisan is erős játékos váljon belőlük.
Költözik az egész család, hogyan építitek fel itt az életeteket?
A legfontosabb, az iskola már megvan a kislányomnak, kiválasztottuk a tanító nénit. A férjem munkakeresése még zajlik, újra kell mindent építenünk, de sok barátunk van Győrött, itt van a családunk is, így sok segítséget kapunk. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, hiszen alkalmazkodni azt jól megtanultunk.
Üzensz-e valamit a szurkolóknak?
Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ilyen kedvesen fogadták a visszatérésemet. Szeretnék nekik is bizonyítani, és bízom benne, hogy később is bátorítanak és mellettem állnak majd. Továbbá azt is kiemelném, hogy milyen fantasztikus nyitottságot és segítőkészséget tapasztaltam a kollégák részéről, akik az első pillanattól kezdve biztosítottak a támogatásukról. Ha ez így marad, akkor nem lesz nehéz dolgom!